Egy vándortábor margójára
2021. június 23-29.
Vértes Vándortábor
Tóvárosi Általános Iskola
Azért, hogy ne felejtsd el, milyen szín a zöld...
Azért, hogy nézhető legyen a táj körülöttünk...
Azért, hogy levegőt lélegezhessünk...
Azért, hogy kis időre árnyékba mehessünk,
és ott az arcunkat fölfelé emeljük...
Azért, hogy minden élőnek teret engedjünk...
...legyen neked is egy fád!
(Székely Sándor: Legyen egy fád)
1990 óta dolgozom pedagógusként, tanítottam alsóban és felsőben egyaránt. Magyar szakom mellett mindig is fogékony voltam a természet jelenségei iránt.
Tanítási gyakorlatomban hamar észrevettem, hogy hatalmas összekovácsoló, csapatépítő ereje van a kirándulásoknak, erdei iskoláknak, táboroknak, vándortáboroknak.
Pályakezdésemkor gyakran csatlakoztam a fent említett programokhoz, aztán többet magam is szerveztem. Tapasztalatom szerint a vándortáborok népszerűsége azonban az elmúlt néhány évben csökkent.
A pandémia sem kedvezett a szabadidős programok szervezésének, így a 2020/2021. tanévben nagyon ki voltunk éhezve gyerekek, pedagógusok egyaránt valami tanórán kívüli tevékenységre.
Vezetőtársam nagy természetjáró, így könnyen megakadt a szeme az Országos Erdészeti Egyesület és a Testnevelési Egyetem közös munkájának eredményeként létrejövő pályázati lehetőségen, ahol túravezetői tanfolyamon is részt vehettek az elszánt pedagógusok. A képzés online elméleti és helyszíni gyakorlati részből állt, vizsgával zárult. Magyarország különböző hegységeibe szervezték a táborokat, online felületen lehetett jelentkezni. Nekünk a Vértesbe sikerült lehetőséget foglalnunk.
Amikor kollégáim elém tárták tervüket, nagyon bizonytalan voltam, tudván, hogy rég gyalogoltam, túráztam, és bizony a pályakezdésem is rég volt már.
De miután nagyon vágytam valami másra, mint amiben az elmúlt két évben részünk volt, szerettem volna kicsit kizökkenni az oktató-nevelő munka és az iskolavezetés mindennapjaiból, valamint a tanítványoknak is élményt akartam nyújtani, igent mondtam! Igent arra, hogy hét napon keresztül együtt járjuk 32 gyermekkel és három pedagógustársammal a Vértes lankáit, ismerkedünk az ottani állat-és növényvilággal, a lehető legegyszerűbb körülmények között élünk, megpróbáljuk megérezni, hogy mit jelent napjainkban a fenntarhatóság, miért fontos a környezetvédelem.
A családom egészen a tábor kezdetéig folyamatosan azt kérdezte tőlem, hogy jól meggondoltam-e?! Persze nem akartak megfutamodásra ösztökélni, de ők is bizonytalanok voltak, mint ahogy én is. Természetesen ekkor már nem volt visszaút, kíváncsisággal telve készülődtem…
Természetjáró kolléganőm megkönnyítette a felkészülést a gyerekek, a szülők és a kollégák számára is. Mindenről olvasott, kutakodott. Szülői értekezletet tartott, a legapróbb részletekig segített minket, a hátizsák kiválasztásától kezdve a legjobb kullancsirtóig, egészen addig, hogy hány kilós csomagot érdemes vinnünk. Próbatúrára vitte a gyerekeket pedagógiai asszisztensünkkel együtt, -aki a tábornak is értekes résztvevője volt-, hogy lássa, hogyan bírják a gyaloglást. A tanulók a tábor előtt előzetes feladatokat is kaptak.
Lezárult a tanév, elbúcsúztunk nyolcadikosainktól, kiosztottuk a bizonyítványokat, elemeztük a tanévet.
Június 23-án, egy szerdai forró napon elindultunk felfedezni a Vértest. A meteorológia az egyik legmelegebb hetet jósolta! Nem bántuk, csak arra gondoltunk, hogy eső ne legyen!
A szülőktől való búcsú után busszal érkeztünk Mórra, ahonnan aztán gyalogosan, hátizsákkal együtt kapaszkodtunk fel a Vértes egyik magas pontjára, a Csuka-tó mellé. Az első állomáshelyünk nagyon szép, a civilizációtól elzárt helyen várt minket, igazi nomád körülmények között. Katonai sátrakban laktunk, a szabadban lévő víztároló edényekből nyertük a vizet a zuhanyozáshoz, áram nem volt, térerő sem nagyon. Cserébe mellettünk csörgedezett egy patak, jó nagy tér volt a focizásra, a tollasozásra, a frizbizésre. Ez azért a 10-14 éves gyerekek számára nagyon fontos, pláne, ha testnevelés tagozatosak!
Megérkezéskor a csivitelő madarak mellett a fából épült nyitott közösségi térben egy jól megtermett erdei sikló fogadott minket, ami számomra nem volt túl megnyugtató, ugyanis kissé idegenkedem tőlük. Már az első napon tanultam a gyerekektől, mert ők nézegették, fényképezték az állatot, majd megállapították, hogy sérült. Ezt olyan együttérzéssel magyarázták nekünk, hogy bennem is sajnálat ébredt a sikló iránt, ez az érzés elnyomta a félelmemet is!
Az első esténken élvezetes csapatépítő játékokat játszottunk.
Az éjszaka aztán rádöbbentett bennünket, hogy a sátorban bizony fel kell öltöznünk a pihenéshez, a hálózsákok mellett felvettünk magunkra szinte mindent, amit a hátizsákunk rejtett! De a sátor már csak ilyen! Napközben olyan meleg van benne, hogy képtelenség ott tartózkodni, éjjel pedig vacog a fogunk, pláne, ha erdőben sátorozunk!
Minden nap finom reggelit és főtt vacsorát hoztak fel nekünk a táborba, ebédre pedig szendvicset, üdítőt, gyümölcsöt vihettünk magunkkal. A pályázat létrehozóitól pólót, kulacsot kaptunk ajándékba, aminek nagy hasznát vettük a hét napban.
A második napon tettük meg a legnagyobb túránkat, Csókakőre gyalogoltunk, a hegység olyan részein, ahol nagy a szintkülönbség. A természet kincseinek látványa, a csókakői vár szépsége kárpótolt minket a hosszú útért, gyönyörű fotók készültek. Megbeszéltük a gyerekekkel, hogy szeptemberben kiállítást rendezünk a képekből.
Harmadnap búcsúztunk, elindultunk Szentgyörgyvárra, második állomáshelyünkre. Ekkor már szaporodtak a vízhólyagok a lábunkon, folyt rólunk a víz, hiszen bár az erdő hűsén vezetett az utunk, mi inkább párás melegnek éreztük! Időnként szélesebb utakon, máskor szűk erdei ösvényeken bandukoltunk, ki lassú vánszorgásnak, ki erőltetett menetnek érezve a gyaloglást. Sokfélék voltunk, különböző korúak, másféle edzettségűek, vékonyabbak, teltebbek, harsányabbak, csendesebbek, honvágyat érzőek… De közös volt az úticélunk, s egyre inkább a kitartásunk is! Nagyon hamar elkezdtük igazi csapatként élni az együtt töltendő napokat. Senki nem elégedetlenkedett, ha meg kellett állni, ha várni kellett valakire, segítettük egymást a valóban nehéz útjaink során, amik néha olybá tűntek, hogy soha nem érnek véget.
Szentgyörgyváron egy vadászház udvarán laktunk a megszokott sátrakban. Megismerkedtünk Aduval, a véreb kutyussal, akit ugyan nem dédelgethettünk, hiszen ő vadásznak nevelkedett, nem holmi ölebnek, és bizony fegyelmezettséget tanultunk tőle. Bár élénken csóvált nekünk végig!
Ezen a helyszínen megbeszéltük az előzetes feladatokat, amik a Vértes élővilágához kapcsolódtak. Sportoltunk, figyelemkoncentrációs játékot játszottunk, készülődtünk a tábortűzhöz, a szalonnasütéshez. A tűz körül mi, pedagógusok és néhány lány tanítványunk szép magyar népdalokat énekelgettünk, az igazat megvallva, nem mindenkit tudtunk bevonni ebbe a tevékenységbe! Annál inkább a szalonnasütésbe és az evésbe! Hallatlan sikere volt a hagymának is!
Tele hassal és az erdő hangjait hallgatva tértünk nyugovóra, ami néha nem volt könnyű! Túrázóink mindig szerettek sokáig fent maradni, véget nem érően akartak beszélgetni jól ismert és újonnan szerzett barátaikkal. Néha úgy tűnt, hogy csak a tanerő fáradt!
De mindig felvirradt a reggel, volt, aki a kakassal kelt, ők eleinte kicsit hangoskodtak, később aztán igazi csapattagként hagyták pihenni a továbbalvókat. Sőt, kellemes elfoglaltságot is találtak, jókat kártyáztak!
Mindent meghatározott ebben a vándortáborban a mindennapi túra, amit egyre nagyobb hittel, kitartással, ám egyre fáradtabban végeztünk el. A gyaloglás során azonban megismertük egymást, volt, aki véget nem érően csacsogott és aki csendesen bandukolt. Előfordult, hogy maradt szusz egy kis erdei éneklésre is.
Mentünk, mentünk, mendegéltünk, a fiúk néha kicsit megcsipkedték csalánnal a lányokat, évődtek egymással, pedig nem is egy évfolyamról érkeztek a táborba. Lehet, hogy az iskola épületén belül nem is beszéltek volna egymással? Helyesek voltak!
Utunk során láttunk tavakat, bár a fürdőzésre csak a gyönyörű „ékszerdoboz” településen, a jázminillatú Vérteskozmán került sor, ahol az ivókútnál fröcskölődtünk egy kicsit.
Dombokat másztunk meg, hogy réges-régi várromokat, kolostort, barlangokat fedezzünk fel. A kolostor oldalában örömünkre egy vadnyuszi várta végig, hogy elhaladjunk mellette, meg sem mozdult, valószínűleg tudta, hogy természetszerető emberekkel van dolga! Még modellt is állt nekünk a fotózáshoz!
Néhányszor szomorúan voltunk szemtanúi az elmúlásnak az erdőben, vakondokat, gyíkokat, bogarakat láttunk haló porukban. A nagyobb állatoknak, szarvasnak, őznek, vaddisznónak legtöbbször a hangját hallottuk és a nyomát láttuk. Bár Pálmai Szilvi néni és Erika néni az éjszakai túra feltérképezésénél egy nagy agancsossal találta szemben magát. Kulanccsal sokszor kerültünk közelebbi kapcsolatba, de mindenki nagyon ügyesen figyelt, és a felnőttektől kért segítséget.
Az utolsó állomásunkon, Kőhányáson a szalmabálák biztosítottak játékteret a gyerekeknek. Akkora élmény volt, hogy az se volt baj, ha kipöttyösödött a láb, a kar a szalma szúrásától, vagy éppen a haja lett tele az adott táborozónak.
Itt alkalmunk volt megtekinteni Feri bácsi tájházát, aki negyven éve gyűjti a „mindenféle” kultúra emlékeit. Vacak kutyus kitörő örömmel fogadott minket.
Túráink során folyamatosan ismerkedtünk a Vértes jellegzetes fáival, növényeivel, állatvilágával, az erdészet munkájával. Többször megcsodáltuk a gyönyörű babérboroszlánt.
Utunk katonasírok mellett vezetett el, ahol megemlékeztünk az életüket adókról és azokról is, akik ezen sírok gondozását magukra vállalták.
Az utolsó tábori estén még egyszer meggyújtottuk a tüzet, megosztottuk egymással az érzéseinket, az utóbbi időszakban nem éreztem ennyire erősen az összetartozás érzését!
Utolsó programként Oroszlányban a bányamúzeumot tekintettük meg.
95 kilométert tettünk meg túránk során. A sok látnivaló, élmény, baráti beszélgetés mellett a forróság, a fáradtság, időnként a fájdalom is útitársunk volt. A lényeg, hogy együtt éltük át, és kitartottunk, ha kellett, összeszorított foggal. Ehhez szükségünk volt egymásra! Elengedhetetlen volt kollégáim felkészültsége, erős akarata, elkötelezettsége, empátiája!
Köszönöm Haasné Pálmai Szilviának, Szabó Andrásné Erikának és Varga Noéminek a munkáját, támogatását!
Hálás vagyok minden egyes résztvevő tóvárosisnak ezért az élményért, rendkívül büszke vagyok rájuk!
Székesfehérvár, 2021. 07. 01.
Köszönettel: Schnee Zoltánné